Ratkai Tibor: Bogárzói kenyérsütés

Mindösszesen két emberöltőt kell visszamennünk az időben, s egy olyan kor sejlik fel, melyben legalapvetőbb ételünk nem úgy került az asztalra, hogy elegendő volt csupán a közeli szupermarket pékáruktól roskadozó polcairól leemelnünk, s a kasszánál kifizetnünk érte az aktuális árát. Fáradtságos, hozzáértést igénylő, hosszadalmas, szent munkával készült, születésénél gondos kezek segédkeztek. Nagyapámat, aki Bogárzóból származott el, arra kértem, hogy meséljen nekem arról, hogy gyermekkorában milyen utat kellett bejárnia a búzamagnak a kenyérré váláshoz.

Ősszel a földet előkészítették, istállótrágyával terítették. A vetés előtt a gabonát megcsávázták a fertőtlenítés érdekében, majd kézzel vagy géppel elvetették. Tavasszal a természet erőinek mintegy megtámogatásául műtrágyáztak, majd a nyári beérésig vártak türelemmel. Amikor ennek eljött az ideje, már hajnalban felkeltek az aratók, s kicsik és nagyok egyforma buzgalommal láttak hozzá a betakarításhoz. Elöl haladt a kaszás, mögötte pedig a marokverő asszony és a gyerekek. Az ifjúság a kötelet hányta /fonta/, míg a marokverő asszonyra a kévék kötélre fektetése hárult feladatként.

Miután a kévéket összekötötték, tizennyolcat tettek belőlük egy csomóba (úgynevezett keresztbe), s haladtak tovább előre a búzatáblában. Természetesen a nagyobb gazdaságokban már megjelent az aratógép. A kereszteket két hétig hagyták a tarlón pihenni, majd behordták a tanyára, s vártak a cséplőgép érkezésére. Miután az ipari forradalom rendkívül hasznos találmánya elvégezte feladatát, a megcsépelt búzát a malomba vitték, ahol megőrölték, s kenyérliszt, rétesliszt, gríz és korpa lett belőle.

Így már minden adva volt a kenyér világra jöttéhez. Este megszitálták a lisztet, majd erjesztett élesztőt késztettek, mégpedig úgy, hogy az előző kovászból kivettek egy darabot, amit megszárítottak. Ezt sós, langyos vízben megkelesztették, fateknőbe öntötték, liszttel összekeverték, majd rátették a ­­­keresztvesszőt, és végül abrosszal letakarták. Nyugovóra tértek, majd hajnalban, mikorra már megkelt a teknőben édes álmát alvó csecsemő, hozzáláttak a kenyérdagasztáshoz. Időközben befűtötték a kemencét, hogy ha eljön az ideje, ne dideregjen az istenadta.

A megdagasztott tésztát ezt követően kiformázták, szakajtóba (gyékénykosárba) tették, mely konyharuhával volt kibélelve, s kézzel keresztet rajzoltak rá. Mielőtt a kemencébe helyezték volna a kenyeret, felvágták késsel, majd a sütőlapát nyeles végével megemelték a vágás helyén, hogy úgymond búbja legyen. A kisült kenyeret vízzel megmosdatták, ezt követően pedig késsel keresztet rajzoltak az aljára, ...hogy Isten áldása legyen a kenyerünkön. Miután az imént említett stációk végigjáródtak, ki-ki hozzálátott a maga szeletének elfogyasztásához.

A hosszúra nyúlt prózai szöveget egy verssel foglaltam össze röviden.

Mindennapi kenyerünk

Feszülnek az izmok, dolgoznak a karok
Fanyelű szerszámra simul rá a marok
Kaszasuhintástól hull alá a búza
A Földanya teste nem köti már gúzsba

Gőzös kerül elő, Isten tudja honnan
Működésbe is lép, e szent minotomban
Öblös bendőjében pattognak a szemek
Köréje sereglik mind megannyi gyerek

Megőrli a molnár, meggyúrja az ángyom
A ropogós veknit én már nagyon várom
Nagyra nyitja száját a fehér kemence
Hogy a dölyfös cipót szabadon eressze