Bogárzó (2026.09.06)

Ádók Zsanett (facebook) - 2026.09.06.

A nap, amikor a puszta egy kicsit újra megtelik élettel. Hazajönnek azok is, akiket messzire sodort innen az élet, találkoznak azok, akik talán egy esztendeje nem látták egymást, és a régi ismerősök úgy folytatják a beszélgetést, mintha csak tegnap hagyták volna abba. Erősen fújt a szél odakint. Süvített végig a pusztán, belekapott a ruhákba, megzörgette a fák leveleit, és meghajtotta a hatalmas szikvirágmezőket. Különös szél volt: hűvös már, de mélyén még ott őrizte a nyár melegét. Mintha maga sem tudná, maradjon-e még egy kicsit, vagy induljon tovább az ősz felé.

A szikvirágok hajladoztak, hullámzott fölöttük a levegő, fölöttük pedig olyan tisztán és kéken feszült az ég, ahogyan csak a puszta fölött tud. A szeptemberi nap még nyárias erővel világított, de a fényében már volt valami más. Valami halkabb, szelídebb. Az ősz első, alig észrevehető üzenete. Kongott a harang. A kis templom körül közben gyülekeztek az emberek. Bogárzóiak és elszármazottak, öregek és fiatalok. Kalapok, arcok, kézfogások, összenevetések. Régi történetek kerültek elő, nevek és emlékek, amelyekről azt hinné az ember, régen elfelejtődtek, aztán elég hozzá egy mondat, egy tekintet, és egyszerre megint elevenné válik minden. Talán éppen ezért szeretem annyira ezeket az alkalmakat. Mert ilyenkor az ember megérti, hogy egy hely nem csupán házakból, utakból és földekből áll. Egy helyet azok az emberek őriznek meg, akik emlékeznek rá. Akik visszatérnek. Akik még tudják, ki lakott valamelyik régi tanyában, merre vezetett egy hajdani út, kihez tartozott egy történet, egy arc, egy mozdulat.

Ott voltak ma kedves barátaim, régi ismerőseim és azok közül is sokan, akiket az elmúlt években fényképeztem. Emberek, akik nekem már régen nem egyszerűen szereplői egy-egy képnek. Ismerős arcok az én világomból. Mindannyian más történettel, más múlttal – és mégis ugyanahhoz a földhöz kötődve. És valahol közöttük ott voltak a fényképeim is, a kis templom falain. Arcok, tárgyak, régi mesterségek és megőrzött pillanatok. Furcsa érzés volt látni őket éppen itt. Abban a világban, ahonnan tulajdonképpen születtek. Mintha most egy rövid időre hazakerültek volna.A délután lassan továbbindult. A szél pedig csak járt-kelt a pusztában, hajtotta a virágokat, vitte magával a beszélgetések foszlányait, a nevetést, a régi történeteket. Én pedig úgy indulok ma haza Bogárzóról, ahogyan ritkán indul el az ember valahonnan: lelkileg feltöltődve. Mert vannak napok, amelyekből nem viszünk haza semmit, amit a kezünkbe lehetne fogni. Mégis sokáig őrizzük őket. 

Köszönöm Makó Város Önkormányzatának, valamint a makói Hagymaház minden dolgozójának a segítséget, a támogatást és azt a munkát, amellyel hozzájárultak ahhoz, hogy ez a kiállítás Bogárzóban megszülethessen.