Igaz Ágnes: Búcsú Pálfai Zoltán atyától

Kedves Zoltán atya!

Vannak pillanatok az életben, amikor nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. A mai ilyen pillanat.

Az élet egyik törvénye, hogy örök a változás. Tudjuk ezt mindannyian. Mégis, amikor egy olyan ember búcsúzik, aki tizennégy éven át közöttünk élt és szolgált, a változás hirtelen nagyon személyessé válik. Zoltán atya, Te nem csak plébános voltál. Része lettél közösségünk életének. Velünk örültél, velünk dolgoztál, velünk gondolkodtál, és sokszor velünk hallgattál.

A legtöbben talán a prédikációidra emlékeznek majd. Mi azonban valami másra is.

A csendjeidre.

A szentlecke után.

A prédikáció után.

Az áldozás után.

Eleinte szokatlan volt ez a néhány perc. Aztán lassan megértettük, hogy a csend nem üres idő. A csendben a kimondott szó tovább dolgozik bennünk. A csendben nem a pap beszél–ott már Isten és az ember marad kettesben.

Ez a csend nemcsak a templomban volt jelen. Telefonbeszélgetések közben is előfordult, hogy már azt hittük, megszakadt a vonal, és megkérdeztük: "Atya, itt vagy még?" Te pedig ott voltál. Csak gondolkodtál. Nem siettél válaszolni. Előbb meghallgattad a kérdést, hagytad leülepedni, és csak utána szóltál. Ma, amikor minden az azonnali válaszokról szól, ez külön ajándék volt. Köszönjük!

Egyszer, a bogárzói templom felújítása során vita alakult ki egy elképzelés körül. Többen másként látták a megoldást. Akkor Te, csak ennyit mondtál: "A plébános én vagyok." Akkor megértettük, hogy ez nem a hatalom mondata volt, hanem a felelősségé. Mert a vezetés nem kiváltság, hanem a döntések következményeinek vállalása.

Verseket is írtál. Haikukat. Rövid sorokat, amelyekben sokszor több gondolat volt. Prédikációid sem egyszerű magyarázatok voltak. Inkább meghívások arra, hogy merjünk kérdezni, elgondolkodni és csendben maradni.

Személyes egyszerűséged is sokat tanított. Nem a külsőségek érdekeltek. Nem az számít, hogy milyen telefon van a zsebedben, vagy milyen modern eszköz vesz körül. Sokkal fontosabb számodra az ember, aki veled szemben áll.

Kedves Zoltán atya!

Ma búcsúzunk Tőled, de nem végleg. Az utad tovább vezet, ahogy a miénk is.

Ezért szeretnénk, ha ma nemcsak a búcsú fájdalmát vinnénk haza.

Örüljünk annak, hogy megtörtént, és ne azért szomorkodjunk, mert elmúlt.

Hálásak vagyunk azért a tizennégy évért, amelyet közöttünk töltöttél. Hálásak vagyunk minden kimondott szóért, minden csendért, minden beszélgetésért, minden döntésért és minden imádságért.

Vannak emberek, akik nyomot hagynak az épületekben. Mások a könyveikben. Te azonban leginkább az emberek szívében hagytál nyomot. És ez az a nyom, amelyet az idő sem tud eltörölni.

Kívánjuk, hogy új szolgálati helyeden is találj olyan közösséget, amely ugyanazzal a szeretettel fogad, amellyel mi ma búcsúzunk tőled.

Isten áldjon utadon! Köszönjük, hogy egy darabig együtt járhattunk az úton.